Drága anyósom, Mimi gyakran elmondta: „Kislányom, nem jó megöregedni.” Én erre rendre azt válaszoltam, hogy „De fiatalon sem jó meghalni” – és ebben is maradtunk. Sajnálom, hogy ilyenkor nem fordultam felé több mergértéssel és kiváncsisággal, s ezen nem segít az sem hogy ma már sokat foglalkozom azzal, hogy akkor mi is van a kettő között? Ha szerencsés esetben megöregszünk, hogyan lehet ezt szépen, élvezetesen, derűsen csinálni.

Ma már sajnos nem kérdezhetem meg Mimitől, pontosan mire gondolt. Lehet, hogy olyan nehézségekről beszélt, amelyeket ő már megélt, én pedig még elképzelni sem tudtam. Más megélni az idősödés nehézségeit, és más előre félni tőlük. Az ő mondata most mégis arra késztet, hogy feltegyem a kérdést: mitől tartunk, amikor a saját öregedésünkre gondolunk?

Szeretnénk sokáig élni. De szeretnénk-e megöregedni? A két kívánság között különös feszültség van. Jó lenne látni, hogyan alakul a gyerekeink, unokáink élete, eljutni olyan helyekre, ahová eddig nem sikerült, és végre időt találni arra, ami mindig háttérbe szorult. Közben nehéz elképzelni, milyenek leszünk tíz, húsz vagy harminc év múlva. Hogyan élünk majd? Kik vesznek körül? Mi tölti meg a napjainkat? Engem ebben nem az a kérdés foglalkoztat leginkább, hogyan maradhatnánk fiatalok. Hanem az, hogyan maradhat a sajátunk az életünk akkor is, amikor változunk.

Chao Fang és Alastair Comery a The Conversation oldalán megjelent írásukban arra hívják fel a figyelmet, hogy az öregedéstől való félelem részben az ismeretlentől való félelem lehet. A fiatalságot előtérbe helyező társadalmi üzenetek és a generációk elkülönülése ráadásul tovább szűkíthetik az időskorról alkotott képünket. Ha kevés valódi kapcsolatunk van idősebb emberekkel, könnyebben általánosítunk néhány látványos vagy nehéz élethelyzetből. Az eredeti cikk egyetemi újraközlése.

Amikor azt mondjuk, „nem jó megöregedni”, pontosan mire gondolunk? A megváltozó külsőnkre? Arra, hogy segítségre szorulhatunk? Hogy kevesebb választásunk lesz? Vagy arra, hogy egyszer már senki nem kérdezi meg a véleményünket, és nem lesz igazán dolgunk a világban? Ezek különböző félelmek amit nem lehet egyazon válasszal elintézni. Az, hogy „maradj pozitív és mozogj sokat”, önmagában nem elég.

A jólléthez nem elég egy edzésterv

Mozgással foglalkozó szakemberként indult a pályám, sok évtizeden át buzdítottam sokakat arra, hogy törődjünk az erőnkkel, az egyensúlyunkkal, a mozgásunkkal. Az elmúlt évtizedekben azonban saját bőrömön és a hozzám járó idősektől is megtanultam, hogy az idősödésre való felkészüléshz nem elég a lépésszám növelése és az erősítő edzés. A hozzám járó idősektől tanultam meg, hogy mennyire fontos a közösség, a társak szerepe, hogy mindenzt együtt csináljuk, van kivel megosztanunk az örömünket. Hogy kell legyen olyan tevékenységünk, amelybe szívesen belefeledkezünk. Hogy új dolgokat kell tanulnunk. Hogy van helyünk egy közösségben akkor is, ha már nem dolgozunk, ha a gyerekeknek, unokáknak nincs akkora szüksége ránk, mint korábban.

Nem kell minden napnak különlegesnek lennie. Egy közös séta, egy készülő kézimunka, egy beszélgetés vagy egy vállalt feladat is adhat tartalmat. Nem attól értékes valami, hogy nagy teljesítménynek látszik kívülről. És az ember értéke sem attól függ, hogy mennyire elfoglalt, mennyit teljesít, vagy mennyire nélkülözhetetlen mások számára.

Nem jó az az üzenetet, hogy mindenki olyan időskort kap, amilyenért megdolgozott. Ebben túl sok az igazságtalanság. Betegség, veszteség, anyagi nehézség vagy a megfelelő segítség hiánya gondos felkészülés mellett is átrendezheti az életet. A tudatosság inkább annak végiggondolása, hogy a jelenlegi lehetőségeink között miben van mozgásterünk és hogy hozhatjuk ki abból a legtöbbet.

Ha például attól tartok, hogy a munkám befejezésével kiürülnek a napjaim, érdemes már előtte keresnem olyan elfoglaltságokat és kapcsolatokat, amelyek nem a munkakörömhöz kötődnek. Ha az egyedülléttől félek, feltehetem magamnak a kérdést: mely kapcsolataimra fordítok ténylegesen időt? Ha az otthonom fenntartása egyre nagyobb teher, megvizsgálhatom, milyen változtatásokat szeretnék, és melyek kivitelezhetőek reálisan.

Néha kell új irány

A mögöttem lévő sok év tapasztalatával és a tanulmányaim alapján egy új, az eddiginél teljesebb program megszületésén bábáskodom, melynek munkacíme egyenlőre Életút Tájoló. Az üznete pedig az, hogy érdemes időnként megállni, és megnézni, hol tartunk. Mi az, ami most jól működik, és szeretnénk megőrizni? Mi az, ami megszokásból maradt velünk, de már inkább terhel? Miből vágyunk többet a mindennapjainkban? Nem feltétlenül nagy elhatározásokra van szükség. Lehet, hogy egy rendszeres találkozás hiányzik. Lehet, hogy valamit meg kell tanulnunk, valamit elengednünk, vagy végre beszélnünk kell egy eddig kerülgetett kérdésről.

Nem az a cél, hogy mindenáron fiatalok maradjunk. Hanem hogy a változó életünkben is megtaláljuk azt, ami fontos nekünk – ismerjük fel hogy mi az és lehetőségeink szerint tegyünk érte.

Gondolatébresztő: Chao Fang és Alastair Comery: Fear of ageing is really a fear of the unknown – and modern society is making things worse, The Conversation, 2024.